Az előző blog bejegyzésembe már említettem, hogy nincs jövőképe az embernek itthon a rengeteg adó, kiadás mellett. Most azt szeretném veletek megosztani, hogy milyenek a munkahelyi körülményeim. Tényleg összeteszem a kezem, hogy legalább van hol dolgoznom. De ha elgondolkodok azon, hogy ezért tanultam ilyen sokat, ezért dolgoztam magam halálra, akkor kicsit elkeserít a helyzet.
A szüleimtől - nyílván a felnőtt szememmel nézve - nagyon komoly értékrendet, szemléletet, gyerekkort, felnőtt kort stb. kaptam. Mindent megtettek azért, hogy a képességeikhez képest megadjanak nekünk mindent, amiért borzasztó hálás vagyok nekik. Később kis posztocska fog szólni arról, hogy ők mit szólnak ehhez a döntésemhez. A szüleimnek nincs diplomája, sőt az egész családban nincs olyan ember, akinek akár egy büfé szakos diplomája lenne.
Mivel tinédzser koromban eléggé rossz gyerek voltam, sokáig ők se gondolták, hogy én valaha is egyetemre fogok járni. Igazából még ki is gúnyoltak, amikor az egyetem előtt elsétálva mondtam nekik, hogy na, én ide fogok járni. A válaszuk tömör volt és ütős: Aha, takarítani. Egyetemi éveim külön bejegyzést igényel.
A lényeg az, hogy 5 év tanulás után sikeresen befejeztem az egyetemet. El is helyezkedtem annál a cégnél, akiknél dolgoztam az egyetemi éveim alatt, igaz nem sok köze volt a szakmámhoz. Imádtam ott dolgozni. Életem legjobb éveiként emlékszem vissza, mind a főnökömre, mind a kollegákra. A főnököm egy álom volt, mindent meg lehetett vele beszélni és igazából nem beosztottként, hanem partnernek tekintett minket. Ez egy elég nagy multi cég volt. Sajnos, azonban jöttek az átszervezések és éreztem, hogy ez az idilli állapot nem sokáig fog tartani. Utólag igazam is lett. Nézegettem az álláshirdetéseket és megakadt a szemem egy olyan álláshirdetést, amit teljesen rám szabtak. A teljes történethez hozzá tartozik az is, hogy vidéken éltünk Budapesttől 200 km-re. Persze a kiszemelt állás Pesten volt. Nem sokat gondolkodtam beadtam a jelentkezésemet és láss csodát fel is vettek. A munkahelyemről kb. az első héten elmenekültem volna, de kitartó voltam.
Tudni kell rólam, hogy nagyon jól alkalmazkodok az adott körülményekhez, így nem volt nehéz beilleszkednem. Nem volt komoly kapcsolatom ezért gyakorlatilag annak szenteltem a hétköznapjaimat, hogy dolgozzak. A munka mellett szereztem még egy kiegészítő diplomát, letettem az angol nyelvvizsgát és megcsináltam azokat a vizsgáimat, amik szükségesek a szakmámban.
Szóval dolgoztam, de mégsem tudtam soha megfelelni a főnökömnek. Évről évre rossz értékelést kaptam, pedig a statisztikám megelőzi magasan a kollegáimét. Van egy női főnököm, akivel konkrétan nem lehet együtt dolgozni, semmilyen értelemben. Amikor ehhez a céghez kerültem külön szobában voltunk egy kollegámmal. Ez maga volt a Kánaán nekünk. Aztán sajnos összeültettek minket vele. Az ok nagyon egyszerű volt, az a két kollégám, aki vele volt egy szobában nem tudta elviselni. A csaj egy fölényes, felfele nyalok, lefele rúgok, buta nő. Szakmailag nulla, egész nap mást se hallunk tőle, csak hogy az éppen aktuális problémáját előttünk jó hangosan, hogy mi ne tudjunk dolgozni, megbeszéli előttünk. Szóltunk már neki, hogy nem tudunk dolgozni, nagyjából nem érdekli. Ő a hivatalos főnököm. De van egy másik főnököm, aki a szakmai főnököm, ő pasi. Vele simán lehetne együtt dolgozni, ha ez borzalmas nő nem lenne. Persze, hogy jóban van a két főnök, hiszen a női főnököm utalja a kis fizuját.
Emellett van még egy elég nagy én képpel rendelkező asszisztensünk, vagyis kettő, de az egyikkel nincs gond. Vele nagyon jóban voltam, egészen addig, amíg nem lett komoly kapcsolatom. Addig együtt nyaraltunk, együtt sírtunk, nevettünk. Azóta - szerintem irigységből, mert neki nincs senkije - ott tesz keresztbe nekem ahol tud. Egyfolytában rosszindulatú megjegyzésekkel traktál, minden tettemet gúnyosan kommentálja, és persze, a legapróbb hibánál megy a főnökömhöz köpni. Olyan tettekre gondoljatok, hogy nem abba a pakkba tettem az aktát. A másik, hogy beleszól, a munkámba, amihez egyáltalán nem ért, konkrétan már majdnem ott tartunk, hogy ő mondja, meg nekem mit csináljak. Szerintem nincs, az a munkahely ahol ez normális lenne, vagyis van, nálunk.
Hiába csinálom rendesen a dolgaimat, kiváló a statisztikám, mégis ki akarnak csinálni. Semmit nem tudok jól csinálni, minden apróságba belekötnek, kezdve attól, hogy hogyan rendezem a saját aktáimat, egészen addig, hogy miért rágok hangosan. Kellemes így bemenni mindennap dolgozni. Amikor hosszabb ideig nem dolgozom, olyan kis kiegyensúlyozott vagyok, boldog, felszabadult. Persze ők nem tudják, de én tudom, hogy igazából azért akarnak kicsinálni, mert az elődöm vissza szeretne jönni, és persze a férfi főnököm imádta a szőke kis tündérkét. Én meg nem vagyok a nyalós, bólogató kutya típus. Ha van elképzelésem, hogyan kellene megoldani az ügyet, nem fogok bólogatni. Annak vagyok a híve, hogy beszéljük meg és győzzük meg egymást ész érvekkel. Ha igaza van, én elismerem, csak akkor érvekkel győzzön meg, ne azzal, hogy ő a főnököm és ezt kell csinálni.
Természetesen a nagy semmire hivatkozva lehúzták tavaly is az értékelésemet és úgy döntöttek, hogy nem kapok fizetés emelést, meg úgy semmit. Emiatt, meg a sok csalódás miatt nem is vagyok motivált. Most nagyjából ott járok, hogy megcsinálom, amit kell, de nem viszem túlzásba. Egy dolog tartja bennem a lelket, hogy augusztusban, vagy ha eltudom adni korábban a házat, akkor korábban irány a Fülöp-szigetek. Tenger, napfény, élvezetes munka, no csekk, no para, no hülye fönök:-) Azt is megfogom idejében írni, hogy mit fogok csinálni, miért pont ez az ország stb.:-)
